Ilyen és ehhez hasonló gondolatok keserítették meg a kert legfiatalabb lakójának életét. Sanyi, aki fél éves kora ellenére faja egyik kiemelkedő példánya volt látszólag ok nélkül volt depressziós. Hiszen 29 centiméteres hosszával és vörösesbarna színével kiemelkedett a kert többi földigilisztája közül. Ennek ellenére vagy pont ezért többre vágyott, mint társai. Igazából hasonló gondokkal küzdött, mint bármelyikünk.

Hallott már arról, hogy létezik egy szebb világ fent, a föld felszínén tele erdőkkel, mezőkkel, tavakkal, folyókkal, de látni még nem látta. Esős időben ugyan néha kibújt a földből, de hosszabb út megtételéhez nem volt bátorsága. Legmesszebbre talán akkor jutott, amikor a kert végében lévő csapig araszolt. De tudta, hogy egyedül többre nem lesz képes. Talán imádkozott volna, de se térde nem volt, amire leereszkedhetett volna, se keze, amit összetehetett.

Egy szép napon, mikor már a teljes összeomlás szélén állt, csoda történt. Augusztus 28-a volt, a nap korán kelt fel, Sanyi még félálomban kucorgott üregében, amikor megremegett a föld. H. Ervin nyugdíjas építészmérnök, akit lelkes horgásznak ismertek a környéken. ma is azért ásta fel a fél kertet, felesége legnagyobb bánatára, hogy gilisztákat gyűjtsön kedvenc hobbijához, a horgászathoz. Sanyi, amikor megmozdult a föld, először megijedt, de arra gondolt, hogy bármi is történjen, egy biztos, ez a nap más lesz, mint a többi. H. Úr a kifordított földet kémlelve, egyből felfigyelt Sanyira előkelő méretei miatt. Lehajolt, két ujjal megfogta, és betette egy fémdobozba, ahol már volt néhány társa. A dobozt lezárta, és indult is a legközelebbi horgásztóhoz.

Sanyi a dobozban rögtön tudta, hogy nincs egyedül, hallotta a többi giliszta elégedetlen morgolódását és nemtetszését. Csak Ő volt bizakodó, érezte, hogy elindul egy jobb élet felé, a kerten kívül egy szebb világba. A tó gyönyörű volt. Felszínén tavirózsák pihentek, partját nyílfű és gyékény díszítette. A környéket frissen nyírt fű illata járta át. Tökéletes helyszínnek tűnt bármelyik élőlény számára, ha új életet akarna kezdeni. H. Úr ebből a sok gyönyörűségből nem sokat érzékelt, ami őt igazán érdekelte, az mind a víz alatt bújt meg. Kisétált a stégre kipakolta felszereléseit: etetőkosarat, kapásjelzőt, bottartót és persze a csalikat.

A fémdoboz teteje kinyílt. Sanyi a hirtelen világosságtól semmit sem látott. Olyan izgatott volt, hogy teljes bőrfelületén kapkodta a levegőt. Kezdte megszokni a napfényt, és szép lassan meglátta azt a helyet, ahová mindig vágyott. Öt pár szíve úgy dobogott, hogy szinte megmozdult a fémdoboz. Fel kell fedeznem mindent. -gondolta, és elkezdett a doboz széle felé mászni. Ebben a pillanatban H. Úr lassan és gyengéden megfogta Sanyit. Még egyszer megcsodálta ritka nagy méretét, és gyors mozdulattal a horogra szúrta. Sanyi nem értette, mi történik vele. Fájdalmat nem érzett, pedig két helyen is átszúrta a horog. Félni sem félt, azt gondolta, egy ilyen szép nap nem végződhet rosszul. A damil végén repülve azonban már rossz érzése támadt, és amikor a vízbe csapódott, végképp szertefoszlottak álmai. Az ólomsúly visszafordíthatatlanul húzta a mélybe. Egy bizonyos fokig eltűrte szervezete a vizet, de tudta, nincs jó helyen. Teste görcsbe rándult izmait feszítve próbált szabadulni.

A nagy küzdelemben nem vette észre a mögé úszó pontyot. A hal kitátotta száját, és beszippantotta. Sanyi a hal szájában vergődve haláltusáját vívta. Utoljára egy ismerős érzés kerítette hatalmába. Körülöttem a sötétség, és hiába feszítem az izmaimat, meg sem tudok moccanni.

  Négy óra csengetnek, Zsolti feltápászkodik pólóba, melegítő alsóba, nem variálta túl, neki nem kell. Kinyitották az ajtót és ott álltak ők széles mosollyal vidáman. Éva gyönyör piros kosztümben frissen festett szőke hajjal, mint aki most lépett ki egy divatlapból. András farmerben és egy laza pólóban ő sem variálta túl, neki se kell. Csak a nőknek kell, ezt nem érti meg Zsolti a nőknek muszáj jól kinézni, akár mibe kerül. Ittak valamit, aztán még valamit, és ő még egyedül is megivott egyet, kettőt a spájzba. A vacsora meglepően jól sikerült tökéletesék sztorizgattak, hogy itt voltak ezt meg azt vettek, hogy ők milyen boldogok, sőt talán még boldogabbnak tűntek, mint eddig bármikor ha egyáltalán ez lehetséges. Nem hiszem el, ez lehetetten, hogy csinálják? – gondolta miközben borospoharát tologatta idegesen. Érezte valami nem stimmel, valamit titkolnak meg kell tudnom, hogy mi az vagy megörülök. Úgy fél óra múlva a fiúk fogtak két sört és kimentek a teraszra. Közelebb ült a kanapén összeszedte minden bátorságát és elkezdte.

– Hogy tudjátok megőrizni a látszatot? – tért egyből a lényegre.

– Milyen látszatot? – kérdezett vissza nyugodt hangon.

– A boldogság látszatát – mondta kissé ingerülten.

– Mi boldogok vagyunk, nem kell eljátszanunk – válaszolta látszólagos nyugalommal.

– Sosem veszekedtek vagy vitatkoztok semmin? – hitetlenkedett.

– Nem soha, hát talán néha – felelte most már kevesebb magabiztossággal a hangjában.

 Nem tudta miért talán attól az öt- hat pálinkától felbátorodva mondta, szinte ordította.

– Hazudsz! – és közben kicsordult az első könnycseppje, amit eddig sikerült visszatartania.

Éva néhány pillanatra kezébe temette arcát és mikor felnézett mintha teljesen megváltozott volna. Az eddig vidám gondtalan nőről mintha lehullott volna az álarc és szemébe aggodalom költözött.

-Nem bírom tovább. Csak András miatt csinálom. Nem akar a barátai előtt rossz színbe feltűnni – sóhajtott egyet és kimondta, ami már régóta teherként nehezedet rá. El fogunk válni. Ma vagyunk nálatok utoljára. Ne haragudj. – sírta el magát. Klaudia csak nézett rá nem szólt egy szót sem, megtörölgette szemeit és öntött magának egy pohár bort. Felállt elindult a terasz felé az ajtóból még visszanézett a síró nőre, de nem érzett semmit. Kilépett a teraszra szó nélkül odalépet a férjéhez átölelte és megcsókolta. Halvány mosollyal az arcán csak egy dologra tudott gondolni. Végre egy jó nap

 A buszmegállóból gyalog ment tovább a tulipán presszóba.  Törzshelyén ismerős arcok fogadták. Mike gavallér módjára rögtön meg is hívta őket egy italra. Így K. Jánosné tudtán kívül vásárolt három kávét, kettő nagyfröccsöt és egy fél deci rumot. Mike nem maradt sokáig, hiszen még csak most kezdődik a nap. Elindult másik kedvenc vadász területére, a központi pályaudvarra. Útközben a biztonság kedvéért még kizsebelt egy szabadnapos postást és Andi nénit a Nagykőrösi utcai óvoda teknős csoportjának óvónőjét. Nagyon jó volt abban, amit csinált. Fiatal kora ellenére tökélyre fejlesztette pénztárca szerző tudományát. Harminckét éves korára már elismert név volt a szakmában. Nem csak zsebtolvajlásban volt profi a betörésben is az élen járt. Egyszer például olyan észrevétlenül tört be Tóth Menyhért egyéni vállalkozó és Tóth Menyhértné női fodrász kertvárosi házába, hogy azok a betörést követő hónapban elváltak. Mivel a feleség szentül meg volt győződve, hogy ura titokban elitta az összes kosztpénzt, amit egy kosztpénz feliratú fémdobozban tartottak a konyhában. A férj hiába tagadott a feleség hajthatatlan volt. Mondjuk az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy már nem is szerette férjét, akit egy éve csalt egy férfi fodrásszal, de ez egy másik történet.

 Mike kisétált a peronra és cigarettára gyújtott az éppen beérkező vonat leszálló utasait figyelte. Egy ötven év körüli férfi szállt le a másodosztályról. Tiszta, de kopott kabátban hóna alatt autóstáskával pedig nem is volt autója elindult a kijárat felé. Éppen felnézett az állomás órájára, amikor összeütközőt egy fiatalemberrel. – Elnézést – mondta az idegen. – Semmi baj – válaszolta a férfi. Egy pillanatra összenéztek és mentek is tovább. A férfi kiment az állomásról át ment az úton és felszállt a huszonhatos buszra. Zsebéből aprópénzt vett elő, hogy jegyet vegyen. Nem volt nála sok pénz, de azt a keveset a zsebében tartotta. Pénztárcája ugyan volt, de csak az iratait tartotta benne. Mike ezt nem tudta mikor összeütközött vele, csak megszerezte és már el is tűnt egy távolabbi kijáraton.

 Hazafelé még összeütközött egy cipő bolti eladóval és ezzel befejezettnek tekintette mai munkanapját. Egy vendéglőben megvacsorázott és csak utána tért haza kis lakásába, amit a külvárosban bérelt. Leült a konyhaasztalhoz kinyitotta az ablakot és rágyújtott. Mozdulatai rutinszerűek voltak, hiszen szinte szertartásosan minden este ezt csinálta. Kipakolta az asztalra aznapi fogását és egyesével nyitotta ki a tárcákat. Mint egy gyerek karácsonyeste úgy várta vajon mi lesz az ajándék, vagyis mennyi lesz a pénz. Az iratokat csak futólag nézte át. Nem nagyon érdekelték mások, elolvasta a neveket másnap pedig különböző kukákba kidobta őket. Az utolsó pénztárca a férfié az állomásról. Pénz nem volt benne, nem örült neki, de szokott ilyen lenni néha, annyira nem hatotta meg a dolog. Kivette a személyi igazolványt és elolvasta a nevet. Hirtelen összerándult a gyomra. Saját nevét olvasta csak a születési év volt hússzal kevesebb, mint az övé. Mihályfi Kelemen. Sose szerette ezt a nevet. Még az intézetben találta ki magának a Mike becenevet. Szüleit nem ismerte, fél éves korában adták nevelő intézetbe. Semmit nem tudott magáról csak a nevét. Egy ideg fontolgatta, hogy majd megkeresi őket, ha felnő, de a hosszú és kemény évek után már nem érdekelte. Megtanulta, hogy csak magára számíthat és úgy gondolta, ha ők nem keresik, akkor ő sem fog utánuk kutatni. Másnap kidobálta az iratokat és a pénztárcákat csak egyet tartott meg. Napokig nézegette az igazolványképet. Nem is tudta miért nem vette rögtön észre, hogy mennyire szembeötlő a hasonlóság. Akkor a peronon nem nézte meg alaposan, de most pár nap után csak egy kérdés motoszkált a fejében. Talán az apám? Nem tudta igazán mit akar, de úgy érezte látnia kell még egyszer.

 Taxival ment a pályaudvarra és vonatra szállt a lakcím kártyán szereplő város felé. Fél tízkor futott be a vonat a kisvárosi állomásra. Mike már fejből tudta a címet. Kis kérdezősködés után egy parkba ért középen játszótérrel, padokkal körbe kis kertes házakkal. Leült egy padra újságot olvasott és a házat figyelte. Régi kis ház volt rozoga kerítéssel. Meg látta apját, ahogy a ház előtt söprögetett. Felállt elindult felé, de meggondolta magát. Majd éjszaka visszajövök gondolta. Hajnali fél három volt mikor az erre a célra készült kis szerszámával bejutott a kertkapun. Nem jelentett neki gondot ennél bonyolultabb zárakat is könnyedén kinyitott. Az egyszerűen berendezett nappaliban lassan körbejárt. A komódnál megállt. Fekete gyászkeretben egy nő képét nézte. Anya. Gondolta és számára ismeretlen érzés futott át a testén. Néhány percig nézte aztán átment a konyhába és leült egy székre. Gondolataiba merült majd hirtelen elővette a pénztárcát és az iratok mellé pénzt rakott szinte mindet, ami nála volt. A konyhaasztalra tette és olyan észrevétlenül távozott, ahogy érkezett. Minden évben ugyan ezen a napon és mindig ugyanilyen észrevétlenül meglátogatta az apját. Pénzt rakott a pénztárcába és hazafelé a hajnali vonaton mindig kizsebelte a kalauzt.

A vadászegylet negyedéves megbeszélésén Töltény József vadász megemlítette, hogy az erdő vadállományát egy ismeretlen vad nagy számban megtizedelte. Mivel ezt többen is megerősítették, a vezetőségnek foglalkozni kellet az üggyel. Az ismeretlen vad olyan vérengzést vitt végbe, amit állítólag ember még nem látott. Először önként jelentkezőket kerestek, de ez nem hozott eredményt. Ezért úgy döntöttek, hogy majd vacsora után újra előveszik a témát. Két óra múlva kellemesen részegen a fővadász elég erőt érzet magában ahhoz, hogy önként vállalja eme félelmetes vad levadászását. Ezzel mindenki egyet is értett, hiszen nála alkalmasabbat nem is találhattak volna.

Másnap Sörét fővadász kétnapi hideg élelemmel felpakolva befészkelte magát az erdő széli magaslesbe. Félelmet nem ismerően reggelizett meg, majd távcsőével a tájat figyelte. Az első huszonnégy órában semmi nem történt. A fővadász kezdte unni magát. Szemét nem merte lehunyni. Mi lenne, ha kiderülne, hogy ő elszalasztotta a legnagyobb zsákmányt. Eltelt újabb tizenkét óra és a pálinka is elfogyott. A fővadász ereje fogytán volt. Büszkeségét lassan legyőzte fáradsága. Harminchét óra feszült figyelés után holt fáradtan mászott le a vadászlesről. Leérve megigazította terepszínű ruháját vállára vette kétcsövű vadászpuskáját és bizonytalan léptekkel elindult. Két lépés után azonban elvágódott és mély álomba merült.

Az erdő sűrűjében azonban volt valaki, aki kivárta ezt a harminchét órát. Szürkésfekete bundájában nesztelenül feküdt a bokrok között. Négy lábával odaosont a fővadász alvó testéhez. Felvette kétlövetű vadászpuskáját és fejbe lőtte a fővadászt. Elégedetten szájába vette vadászsapkáját és trófea gyanánt magával vitte.

A rendőrségi helyszínelés eredménytelenül zárult ugyanis a fővadász csizmájának lenyomatán kívül, csak állati lábnyomokat találták. Szimat Antal főnyomozó megállapította, hogy a legnagyobb vadász saját magát vadászat le.

 Kávé közben elmélázott a régi szép időkön mikor még könnyedén le bokszolta a három menetet. Lenézett kidudorodó pocakjára kicsit behúzta, izmait megfeszítette, érezte negyvenes évei vége felé még ereje teljében van, legyőzhetetlennek érezte magát. Beült fekete Peugeot-jába és a teremhez hajtott.

 Belépve rögtön megcsapta, na, nem egy ellenfél, hanem a bent lévők izzadság szagának és a távozok parfüm illatának elegye. Az öltözőbe köszöntötte sporttársait és komótosan átöltözött. Cipője bekötése után érzet némi levegőhiányt, de ez nem szegte kedvét. Kiment megkezdte a bemelegítést, amibe kissé beleszédült, és a szája is kiszáradt, de nem adta fel be kell melegedni, gondolta. Vegyetek ugrálókötelet hangzott az edzői utasítás. Kicsit kelletlenül, de kereset egy megfelelő hosszúságút talán tovább is tartott neki, mint a többieknek mire megtalálta a megfelelőt. Három perc indul hallotta valahonnan. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát a feladatba, de kezdett elfogyni a levegő, és vádlija is sajogni kezdett. – Már nem lehet sok – lihegte. Egy perc letelt hallotta távolról. Ez sokk hatásként érte. – Sosem lesz vége – szuszogta. Szerencsére ismét beakadt a lába, a kötélbe így nyert néhány lélegzetnyi időt. A következő két perc egy öröké valóságnak tűnt, látása homályosodott, izzadság folyt halántékán, tarkóján, hónalján, combján, hátán, és még itt-ott, de állva maradt. Feltekerte bandázsát, felvette kesztyűjét és szembeállt ellenfelével. Nem tudta jól megnézni teljesen feketébe öltözött küzdőtársát, a szemébe folyó izzadságtól. Felemelte kezét és bízott bene hogy a régi idők rutinja, még ott van valahol izmos karjaiba. Bevitte első balegyenesét, aztán egy jobb horgot és érezte nem lehet nagy baj. Riválisa mozgott jobbra, balra, de nem tudott minden ütés elől elmozogni. Richárd utolsó erejével a végső támadásra készült. Egy hármas kombináció után, óriási jobb egyenessel adta meg a végső döfést ellenfelének. Hatalmas ütése, érezte telibe talált. Fáradsággal teli izgalmában leengedte védekező kezét és ez jelentette vesztét. Szemből hatalmas ütést kapott.

 Lábai megremegtek látása végleg elment feje sajgott és nemes egyszerűséggel hanyatt eset. Néhány másodpercig feküdt kicsi talán pihent is. Kis idő múlva, látása kezdett tisztulni. Felnézett edzőtársára, aki fölé tornyosulva, talpig fekete bőrben, csendesen lenget a mennyezetről ezüstszínű láncán.

 Az udvar végében egy kis kutyaház állt. Látni nem látta a fekete pulit a sötétben, de hallotta lihegését, ahogy felé futott a frissen eset hóban. A gazda megsimogatta, majd megetette, utána a többi jószágot is ellátta. Fogta hólapátját és a ház melletti keskeny járdához lépett. Szombaton megteszem határozta el miközben megtisztította az utat egészen a kapuig. Mire végzett felesége már a konyhában készítette a reggelit. A három gyerek is előkerült jó hangulatban ettek a kellemes melegben. Az asszony összepakolt, de közben ura gondterhelt arcát fürkészte. Valami baj van? Kérdezte. Nincs csak eldöntöttem, hogy szombaton lesz. Hát mégis megteszed? Kérdezte nyugodt hangon. Én melletted állok, ha kell, még segítek is ajánlotta fel. Rendben mondta kissé meglepődve. Ismét felvette kabátját és kiment. Az felesége tudta, hogy a kocsmába megy. Mindig oda megy, ha valami gondja van, és néha akkor is mikor nincs semmi gondja.

 Az ivóban már ott voltak a cimborái csendesen iszogattak. – A Pistának egy fröccsöt – szólt az egyikük, de addigra már ki is volt töltve. A csapos tudta mit iszik, már régóta törzsvendég volt ezen a kiváló helyen. Megittak néhány kört és kezdtek jó hangulatba kerülni. A nagy fesztelenségben Pistánk azt találta mondani, hogy szombaton meg fog ölni valakit. Barátai először kinevették, de amikor félrészegen mindent részletesen elmesélt elkezdtek hinni neki. Sőt megígértették vele, hogy szombaton őket is meghívja magához. Ugyanis szörnyű tettét a saját házában akarta elkövetni. Másnap reggel már bánta, hogy másokat is beavatott, de nem volt mit tenni. Feleségével is megosztotta a tegnapi butaságát, aki furcsa mosollyal az arcán csak annyit mondott. – Én is elpletykáltam a szomszédba Juliskának, meg két házzal arrébb Katának. Örültek is a hírnek, hiszen ebben a csendes faluban sosem történik semmi. Azzal is egyetértettek, hogy ez jó lesz a családnak, de még talán a szomszédoknak is.  A férj értetlenül hallgatta, hogy ez a dolog senkit nem zavar csak őt egyedül, aki a gyilkosságot elköveti. Eljött a szombat reggel Pista reggelizett egy keveset, de nem volt étvágya, a pálinkából viszont kétszer töltött. Összeszedte magát és a konyhaszekrény fiókjából elővett egy vékony pengéjű kést. Kiment az udvarra arcába havat fújt a hideg szél, de ő nem fázott. Látta a szomszédokat, akik várakozón néztek rá. Elhaladt mellettük, csak barátait nézte, akik kicsit távolabb már lefogták áldozatát. Odalépet hozzájuk és féltérdre ereszkedett, hogy egy határozott mozdulattal tövig nyomhassa hegyes kését, Manciba a 210 kilós sertésbe.

Már világos volt, mikor felébredt. Öltözködés közben valami hiányérzete támadt, de nem jött rá mi az, ameddig fel nem vette régi karóráját. Az óra fél kettőt mutatott, és állt, pedig még soha nem állt meg, de most… És akkor eszébe jutott, nem volt harangszó ugyan is mindig a reggeli első harangszóra ébredt. Most már kicsit gyorsabban készülődőt mivel nem tudta mennyi az idő. Kiment a kiskapun, visszanézett az udvaron terpeszkedő óriási diófára. Hatalmas ágait lengette a kora nyári szél. Ekkor jutott csak eszébe éjszakai találkozása azzal a valamivel, ami csak a diófa egyik ága lehetett – gondolta és szaporábbra vette lépteit. A templom felé sietett meg kellet tudnia, hogy hány óra van. A templomnál kisebb csoport alakult ki mindenki felfele nézett és az órát figyelte. Kivéve talán Pistát, a falu félbolondját, aki csak valamilyen madarat követett a szemével.

Az óra Fél kettőt mutatott és állt. Az asszonyok találgatták, hogy mi történhetett. Boszorkányság, mondta egy nő, aki a templomban dolgozott. Az nem lehet, biztos van valamilyen tudományos magyarázata, mondta az orvos felesége. M. néni nem hallgatta meg a további tippeket, mennie kellett a henteshez. Azért mert megállt az idő, az élet még nem áll meg. A henteshez a kocsma mellet vezetett az út, ahol talán még nagyobb volt a riadalom, ugyan is zárva volt. A kocsmáros ép akkor ért oda. Miért nincs nyitva? – vonták kérdőre. Már legalább hat óra van, mondta egy törzsvendég, akinek a biológiai órája szerint már három felest meg kellet volna innia. Ő volt talán a legmegbízhatóbb időmérő jelen pillanatban. Találgatások itt is mentek, vajon mi történhetett, hogy mindenki órája megállt. A kocsma előtt viszont már nagyobb koponyák találkoztak, mint a templomnál. Komolyabb elméletek születtek miszerint elvisznek az ufók mindenkit, vagy valaki jött a jövőből, és törlik az összes emléküket. Nem mintha ők maguk is pont nem erre készülnének, ha kinyit az ivó.

A templom megtelt, a kocsma is megtelt, a kedélyek kissé megnyugodtak. Aranka néni is tovább sétált. A hentes már nyitva volt, itt már némiképp rendeződtek a sorok. A találgatás itt is ment, de olyat nem tudtak mondani, amit útközben már ne hallott volna. Vett egy tyúkot és tizenkét szelet karajt, majd távozott. Visszafele még bement az ABC-be, ahol teljes volt a zűrzavar. A dolgozók fele elkésett, a másik fele be se jött. Itt is vett néhány dolgot, és próbált minél hamarabb távozni. Hiszen neki még sütnie, főznie kell, jönnek a vendégek, az idő meg telik. Legalább is, valószínűleg telik gondolta, a föld csak nem állt meg.

Hazaért, megpucolta a zöldséget, felrakta a levest. Panírozott, sütött, nem is törődött már az idővel, úgy belemerült a munkába. Már vagy fél éve nem látogatta meg a fia. Azóta nem főzött nagyon. Magányos napjaiban nem volt kedve és igénye se bonyolult ételekhez, de most beleadott mindent, mintha utoljára főzne. Húsleves, rántott hús, palacsinta, a fia kedvencei.

 Már terítette az asztalt, mikor egy autó állt meg a kerítés mellet. A magas, ötven körüli férfi kiszállt, felnyitotta a csomagtartót, és anyja kedvenc virágát egy csokor margarétát vett ki. Felesége harmincöt körüli, kissé molett, festett szőke nő már fogta kezében a hordozót, melyben lelkesen ordított a kis Benetke. A nagyi könnyes szemmel ment eléjük. Megölelték egymást, bementek és ettek. Ebéd után az újdonsült apa összeszerelte a Pepita márkájú, sötétkék babakocsit.  Aranka büszkén tolta unokáját a falu központja felé. A szomszédok megdicsérték, találgatták, kire hasonlít. Az időről ekkor már szinte senki nem beszélt, egy faluban délutánonként nem igazán történik semmi olyan, amihez óra kellene. A templom már üres volt, a boltban sem nézelődött senki. Egyedül a kocsmában tartózkodtak ugyanannyian, mint reggel, ha nem többen. Legalább egy órát sétáltak, de jelen pillanatban ez nem biztos. Lehet, hogy többet, lehet, hogy kevesebbet.

A nap kezdett már elbújni a háztetők mögött, mikor a család indulni készült. Elbúcsúztak és elmentek. Aranka néni összepakolt, és maga sem tudta mikor, lefeküdni készült. Gyorsan elaludt, hiszen rég volt ilyen fárasztó és boldog napja. Unokájáról álmodott. Álmában újra átélte a pillanatot, amikor a kis gyermek apró ujjai megszorították öreg, gyűrött mutatóujját. Negyed kettőkor ébredt, az árny már az ablakban volt. Felült, megigazgatta ősz haját, mintha vendéget várna. Az árny egy pillanat múlva már az ágyánál állt. Felnézett a fekete alakra, kinek fejét fekete csukja fedte. Arca nem látszott, ellenben minden eddigi hiedelme ellenére hatalmas kaszája nem volt.

– Tegnap is te jártál itt? – kérdezte a néni nyugodt hangon.

– Igen – válaszolta az árny. Hangja sem olyan volt, mint a halandó ember gondolná, hangos és ijesztő, inkább kedves, megnyugtató, mintha azt akarná mondai, nem lesz semmi baj.

– Nem vittél magaddal.

– Nem.

– Köszönöm. Nagyon boldog voltam tegnap.

– Tudom – mondta a halál, és talán el is mosolyodott volna, ha lenne arca.

– Miért? – kérdezte.

– Mert jó ember vagy, és a jó emberek kedvéért néha megállítom az időt.

– Köszönöm, még egyszer.

– Most már mennünk kell! – mondta az árny nyugodt hangon.

– Rendben – válaszolta az asszony szintén nyugodt hangon.

Ha valaki hallotta volna mindezt, azt gondolná, régi barátok, hiszen csak azok tudnak ilyen megértően beszélgetni egymással. M. Aranka lefeküdt ágyába, és lecsukta apró szemeit.

A következő pillanatban a templom óráján mozdult egyet a nagymutató.

Délután öt órakor a hajléktalan úr feltápászkodott, napi keresetét foltos nadrágja zsebébe tömte, és elindult a város szélén található szálló irányába. Két utcával célja előtt találkozott K. Zsigmond volt könyvtárossal, aki szintén az utcán kereste kenyerét, mióta elhagyta második felesége. Aki mindent vitt, mint a forgószél szokta volt mondani. Sorsuk és érdeklődési körük hasonló volt, így hát be is mentek a Poharazó névre hallgató kocsmahivatalba, lemosni e nehéz nap porát. A műanyag flakonból kétszer három deci bort kértek, körülbelül négyszer. Megbeszélték a napi tapasztalataikat, és egyetértettek abban, hogy sok jó ember van a világban, de még mindig sok az érzéketlen bunkó is. Erre ittak is egy pálinkának nevezett, de gyümölcsöt nem látott szeszesitalt. Fizetéskor M. úr ragaszkodott ahhoz, hogy a számlát ő rendezze, hiszen ahogy el is mesélte, hatalmas szerencse érte a kétezressel, amit felé sodort a mindenható. Katika ütni kezdte a pénztárgépet, és csak annyit mondott, 1900 lesz. M. úr kotorászott egy kicsit a zsebében, és kihúzta egyetlen papírpénzét. Lassan nyújtottá át, hogy mindenki lássa, jó napja volt. Tartsa meg a visszajárót, Katika, mondta vidáman, és cimborájával kimentek a szeptemberi estébe. A kétezres bekerült a kasszába, nem örült ennek sem annyira, de előző helyénél egy fokkal jobb volt.

H. Alfréd nyugalmazott tanár a pult végén fogyasztotta napi fröccs adagjának utolsó kortyát, miközben kopott pénztárcájába tette hősünket, akit visszajáróként kapott. H. Tanár úr a szemközti panelház 2. emeletén lakott feleségével, Ilonkával. Életüket boldog egyszerűségben élték. Alfréd bácsi egyetlen káros szenvedélye a vacsora utáni egy két fröccs volt, de Ilonkája ezt elnézte neki. A pénztárca az előszobaszekrényre került egy kulcscsomó és egy régi kalap közé. A kétezres tudta, ma már nem történhet semmi, így szépen elaludt néhány papírpénz társaságában. Álmában régi gazdájánál járt egy tele pénztárcában, sok új és nagy címlet társaságában. Reggel sütemény illata járta be a kis lakást. Születésnapra készültek. Unokájuk 12 éves lett. Ilonka becsomagolta a süteményt, Alfréd pénztárcáját zsebébe dugta, és elindultak. A 16-os busz a kertvárosba tartott. Klárika már nagyon várta a nagyszüleit, hiszen tudta, kedvenc süteményét, csokis muffint hoznak. A családi ebéd jól telt, gyorsan eljött a délután, a nagyszülők hazaindultak. Nagypapa búcsúzóul megölelte unokáját, elővette pénztárcáját, és a kétezrest a zsebébe dugta.- Vegyél magadnak valamit! – mondta, miközben puszit nyomott az arcára.

A kétezresnek nem nagyon volt ideje megszoknia újdonsült gazdáját, hiszen Klárika már másnap elköltötte az iskolai büfében. Ahonnan fél órán belül S. Konrád kémiatanárhoz került. S. Konrád egyedül élt, a könyvek voltak egyetlen társai. Munka után be is tért a közeli könyvesboltba, és megvette a Laboratóriumi gyakorlatok általános kémiából című könyvet. A kétezres csak kapkodta a fejét, ez még csak a harmadik nap, de azt sem tudja, hol van, olyan gyorsan vándorol kézről kézre. Valahol legbelül azért érezte, hogy jó irányba halad. Mégis csak egy könyvesboltban van, ide csak jól szituált emberek járnak. Talán rámosolyog a szerencse, és ismét egy gazdag helyre kerül, oda, ahová szerinte tartozott. Érzései nem csapták be. Másnap délelőtt ugyanis belépett a boltba Z. Zoltán gyárigazgató. Feleségének keresett megfelelő ajándékot névnapjára. meg is találta a megfelelő könyvet, melynek sokatmondó a címe. A tökéletes házasság titka. Azt remélte, ha elolvassák, talán megmentik válságban lévő házasságukat. Fizetett és a visszajáró kétezrest szépen, precízen a pénztárcájába helyezte. A pénz rögtön megérezte a valódi bőrből készült tárca, ismerős illatát. Vonásai kisimultak, jókedve visszatért, és régi ismerősként köszöntötte pénztársait. Hosszan ecsetelte, hogy ideiglenes távolléte csak a véletlen műve, és most már végleg itt marad. Esetleg más hasonló életszínvonalú gazdához kerül. Z. Úr hazafelé tartott, felesége járt a fejében és egyre romló házassága. Az a gondolata támadt, talán ha valami jót tenne, vele is jó történne. Ebben a pillanatban látta meg M. Henrik, volt kisvállalkozót, aki jelenleg koldulásból élt. Odalépett hozzá, elővette pénztárcáját, és a nála lévő összes pénzt a koszos kalapjába tette.

A férfi az ágy bal oldalán, a jobboldalán aludt. A takaró alól csak a feje és meztelen bal karja látszott ki. Na, ezt a védtelen kart simogatta meg váratlanul egy hideg szellő. A férfi a teljesen mély alvásból egy kissé éberebbre váltott persze tudtán kívül. Néhány perc múlva mintha valahol megreccsent volna a parketta és halk nyikorgás hallatszott. A férfi felébredt, de a szemét nem nyitotta ki. Nem mintha félt volna. 49 évesen már nem gyakran ijed meg az ember. Csak fülelt hall-e még valamit. Nem hitt a szellemekbe vagy talán egy kicsit. Úgy volt vele hiszem, ha látom, de azért nem akarta látni őket.

 Azért akaratlanul is eljátszott a gondolattal hogy egy szellem van a házban. Oké, de kinek a szelleme. A nagypapáé vagy a nagymamáé. Talán régen állt itt egy másik ház és abban megöltek valakit azután elásták a kertbe. Gondolatai egyre morbidabb irányt vettek. Lehet, hogy a ház egy temetőre épült vagy még régebben háború dúlt ezen a földön és elesett rengeteg katona. Mindkét esetben rengeteg szellemre számíthat. Túl sok sorozatot nézek nyugtatta magát. Az agya azonban nem állt le. A tükör miatt van. jutott eszébe. Egyszer azt olvasta, hogy a tükör síkja választ el minket a szellemvilágtól. A tükrön keresztül átjöhetnek más dimenziókban élő szellemek és démonok. Már éppen harcolni akart a démonokkal félálomban, amikor ismét hallott valami neszt, de most már közelebbről. Próbálta lassan kinyitni szemeit, de csak a bal szeme engedelmeskedett a jobb az istenért nem akart. Valami nem engedte talán a benne összegyűlt csipa. Fejét lassan fordította arra amerről a hang jött. A valami vagy valaki tényleg ott állt. Pont az öt ajtós gardróbszekrény tükrös része előtt. Nem tűnt magasnak ijesztőnek sem. Hosszú haja arcába lógott és csak nézett. Mint a lány a kör című filmből. Majd lassan elindul a keze. Hűvös ujjai a férfi vállához értek és meg szólította. Apa pisilni kell, félek kimenni. Gyere, drágám nincs mitől félni. Felkelt kézen fogta kislányát és kiballagtak a mosdóba.

Szinte hajszálpontosan kilenc óra harminc perckor lépett be a nyitott ajtón Dr. Hídvégi Andor nyugalmazott szájsebész. A magas, egykor sportos, most inkább pocakos úr barátságosan üdvözölte Julit. Juli miközben viszonozta a köszönést gépiesen nyúlt a söröskorsó után. Tudta, hogy a doktor úr csak sört iszik és gyönyörű habkoronával már vitte is neki az első korsóval. A doktor úr már évek óta fogyasztotta eme nedűt, ami számára szent és sérthetetlen volt. Nagyon ügyelt a hőmérsékletére és a hab megfelelő nagyságára. Az is igaz, hogy ez az odafigyelés néhány sör után némiképp lankadt, sőt bizonyos mennyiség után teljesen megszűnt. Ilyen esetek gyakran elő is fordultak.

Tízóra tizenöt perc volt mikor az ajtónyiláson beszűrődő napsugarakat a kocsmahivatal másik, az elsővel egyenrangú törzsvendége állta el. Dr. Kenderesi Zoltán nyugalmazott családjogi ügyvéd. Udvariasan köszönt, majd helyet foglalt régi ismerősével szemben. Juli ebben az esetben sem kérdezte meg mit hozhat. Máris készítette vendége számára a szokásos nagyfröccsöt.

-Nem is lehetne mással kezdeni a napot, mint egy jó hideg nagyfröccsel. Mondta az ügyvéd, miközben hosszú ujjai átfogták buborékoktól hemzsegő poharát.

-Maximum egy jó sörrel. Reagált egyből a doktor és beleivott a korsójába.

-Már annak, aki beéri egy habos löttyel egy ilyen szép délelőtt. Szólt az ügyvéd és félig kiitta a poharát.

-Löttyel? Mondja ezt, aki valami lőrével gyalázza meg a szervezetét. Emelte fel a hangját a jó doktor.

-Hello! Szólt ki a pultból Juli. Nem szeretném, ha megint belekezdenétek ebbe az értelmetlen vitába. Semmi kedvem hallgatni. Jó lenne, ha egyszer és mindenkorra lezárnátok.

-Hogyan? Kérdezte az ügyvéd úr.

-Mit tudom én. Kérdezettek meg valakit, aki pártatlan. Adta az ötletet mindenki Julija.

Ez az ötlet mindkét nagytudású embernek tetszett. Azonnal elkezdtek tanakodni, hogy mik legyenek a szabályok és főleg, hogy ki lehetne a döntőbírójuk.

-Kapjon egy pohár bort és egy pohár sört megissza és megmondja szerinte melyik a jobb. Közben mi egy szót sem szólhatunk, nehogy befolyásoljuk a döntését. Javasolta a doktor.

-Nem rossz, de szerintem sokkal izgalmasabb lenne, ha mi érvelhetnénk a saját favoritunk mellet. Igy átfogóbb képet kaphatna az italokról, ami megkönnyítené döntését. -Mondta az ügyvéd.

-Vagy megnehezítené, de tetszik. -Egyezett bele riválisa ötletébe a doktor.

A következő órában a legnagyobb barátságban folytatták szervezetromboló tevékenységüket figyelve a betérő vendégeket. Keresték a megfelelő alanyt e nagy horderőjű kérdés megoldására.

Néhány ital elteltével betért a kocsmába egy húszas éveiben járó diákforma fiatalember. Kávét rendelt és leült a pultnál egy bárszékre. A tanult urak úgy érezték ő lesz a megfelelő. Az asztalukhoz hívták és felvázolták a problémát, aminek megoldásában a segítségét kérik. A srác, aki e történet után nevének eltitkolását kérte, először udvariasan visszautasította a lehetőséget, de amikor az urak rávilágítottak, hogy a művelet alatt felmerülő költségeket ők állják már érdeklődőbb volt és végül vállalta. A doktor azonnal rendelt egy pohár sört és egy nagyfröccsöt.

-Parancsolj. Kóstold meg. Tolta a poharakat a fiatalember elé.

-Köszönöm. mondta zavartan és ivott egy korty sört. – Hát nem rossz. – Nyalta meg a száját.

-Ugye és milyen egészséges, tele van B-vitaminnal, jót tesz a szívnek, megelőzi a cukorbetegséget, a vérszegénységet, elintézi a vesekövet, az epekövet. Lovalta bele magát a témába Hídvégi doktor. -Nyugi doki, csak lassan most hagy igyon a fröccsből. Nyugtatta barátját az ügyvéd.

A fiatal felhajtotta a sört és a fröccsért nyúlt. Szakértöt játszva kóstolgatni kezdte.

-Mmm! Ez is nagyon finom. És félig kiitta a poharát.

-Az biztos! Nem csak finomabb, mint a sör, de még egészségesebb is. Meghosszabbítja az élete, csökkenti a koleszterinszintet, gyulladáscsökkentő, megelőzi az Alzheimer-kórt. Sorolta lelkesen Kenderesi ügyvéd.

Egyelőre nem jutottak dűlőre ezért kértek még egy kört. A névtelen harcos ismét a sörrel indított és a doki tovább érvelt.

-Mikor iszod, gondolj arra, hogy a sört már az ókori egyiptomiak is itták. Sőt az első sörreceptet, ami 4000 éves Mezopotámiában találták. A középkorban több sört ittak, mint vizet.

-Most a bort! Szólt közbe az ügyvéd.

A fiatalember szót fogadott és poharat váltott.

-Csak annyit mondok. Folytatta a jogász, hogy a Kaukázus területén 7-8 ezer évvel ezelőtt termesztettek szőlőt.  Már az ókori Babilóniaiak is fogyasztották és az sem lehet véletlen, hogy az istenek italának nevezik.

Értem. Mondta a hős és kiürítette mindkét poharát. Valaki kért még egy kört.

Az idő telt a fiú ivott a doki ivott az ügyvéd beszélt a fiú ivott az ügyvéd is ivott a doki beszélt a fiú ivott az idő telt. Kisebb tömeg gyűlt már köréjük és szurkolótáborok alakulta ki mindkét oldalon. Már nem lehetett tudni ki mit mond és kinek mondja. Csak néhány mondatot lehetett elcsípni ilyeneket például, hogy :

-Augusztus első péntekje a nemzetközi sörnap. Vagy. –Május huszonötödike a bor világnapja.

Senki nem tudja mi lett a vita eredménye vagy meddig tartott, mert hiteles beszámolót az utolsó órákról senki sem tudott adni. Még a sokat látott Julika is olyan részeg volt, hogy korábban be kellet zárnia. Egyetlen dolog volt, amiben valamennyire megegyeztek a szem és fültanuk. Miszerint egy húsz év körüli fiatalember, akinek a nevét nem írhatom le sokáig üldögélt a kocsma előtti járda szélén és miközben üveges tekintettel bámult a semmibe csak annyit mondott.

Soha többé nem iszok!