Köszönöm Jól Vagyok!

Áron 35 éves, jelenleg munkanélküli kecskeméti lakos, egy liftben utazott felfelé. A 10. emeletig ment, mivel több emelet nem volt. A tetőre vezető létrán felkapaszkodott, és kimászott a napsütésbe. Elsétált egészen az épület széléig, és lenézett. Nem félt hogy leesik, hiszen ezért jött. Ugrani. Ha pontosan szeretnénk fogalmazni öngyilkos akart lenni. Barátnője kedden kidobta, csütörtökön meg a munkahelyéről rúgták ki. Úgy mondták: létszámleépítés. Szerinte a barátnője is létszám leépítést csinált. Igen nagy arányút, ötven százalékosat, hiszen eddig ketten voltak, most meg egyedül akart lenni.

Tehát nem látott más kiutat csak lefelé, de nem a lifttel, hanem a jó öreg gravitációval. Lentről egyre többen nézték és találgatták vajon leugrik-e. Volt aki azt szerette volna, hogy meggondolja magát, de voltak olyanok, akik szinte sürgették ugrását. Ugyanis menniük kellett dolgozni, vagy vinni kellet a gyereket az iskolába. Áront nem érdekelte a lent álldogálok baja, volt neki így is elég. Messziről szirénázást hallott. Jött is minden színű segítség: piros, sárga, kék. Néhány rendőr felment a tetőre, és próbálták jobb belátásra bírni, de hasztalan. Ő jenlegi lelkiállapotában csak egy kiutat látott az elmúlást. Befészkelte fejébe magát az a makacs gondolat, hogy helyzete teljesen reménytelen. Ez az érzés meg is maradt benne, egészen az ugrás pillanatáig. Mert ha esetleg valaki mást várt volna azzal közlöm, sajnos leugrott.

Azonban már az ugrás első másodpercében tisztulni kezdtek zavaros gondolatai. Lentről nézve az egész produkció csak egy pillanatig tartott, ellenben az ugrónak végtelennek tűnt. Így volt ideje végiggondolni rövidke életét. Ezt az érzést csak az ismeri, aki már ugrott a biztos halálba. Eszébe jutottak szülei, akik mindig szerették és támogatták, talán ha beszélt volna velük a problémáiról adta volna néhány jótanácsot, mint annyiszor gyermekkorában. El is megyek hozzájuk délután – gondolta, biztos van sütemény is, mert az mindig szokott lenni. Jaj! – jutott eszébe.. Nem is lesz délután, legalább is neki.. Aztán testvérére gondolt, aki idősebb lévén mindig megvédte, és segítette anyagilag ha rá volt szorulva. Tőle tanácsot kérhetett volna, de már késő. Annyi mindent másképp látott és még csak a hatodiknál járt. A hatodik emelet – igen itt lakik az a lány, aki mindig mosolyog rá, ha találkoznak az utcán vagy a lépcsőházban. Már rég összejöhettek volna, ha ő nem mindig olyan után fut, aki nem szereti igazán. Feleségül vehetné és lennének gyerekeik, de szép is lenne! A negyedik emeletnél éppen fejjel lefele volt, mikor eszébe jutott egy könyv ötlete, amit megírhatott volna. A másodiknál már nem akart meghalni. Tele volt tervekkel, és csak a jövőn jár az esze, pedig már csak egy emelet választotta el a végtől.

Utoljára képzeletben, egy nagy asztalnál ült, körülötte gyermekei, unokái, felesége ünnepeltek valamit, de már nem tudta meg mit, mert becsapódott. Néhány pillanat múlva kinyitotta szemeit, és értetlenül nézett szét. Legnagyobb meglepetésére egy óriási fekete ponyva közepén feküdt, és élt. Hordágyra fektették, és miközben a mentő felé tolták, hatalmas mosollyal az arcán csak annyit mondott. Köszönöm jól vagyok!