Megáll az idő!

Az éjszaka takarója teljesen befedte a kis mátrai falut. A gyéren megvilágított utcákon egy lelket sem lehetett látni. Mindenki békésen aludt, csak M. Aranka 71 éves özvegyasszony üldögélt ágya szélén mintha várna valakit vagy valamit. Nem tudott aludni, pedig kellet volna. Délben jön a fia meg a mennye és az egyetlen unokája, aki nemrég született. Nem látta még unokáját, pedig már két hónapos volt. Messze lakott a család, és csak ritkán látogatták meg. Éppen azon gondolkodott, hogy visszafekszik, amikor egy sötét árnyat látott az udvarra néző ablaka előtt. Az árny mozdulatlanul állt vagy lebegett, nehéz lett volna eldönteni. M. néni az unokájára gondolt és kezdett újra álmos lenni. Nem félt az árnytól, ügyet sem vettet rá, csak unokája járt ősz fejében. Lefeküdt, szemei lassan lecsukódnak, de még látta, ahogy az árnyat elfújja a szél.

Már világos volt, mikor felébredt. Öltözködés közben valami hiányérzete támadt, de nem jött rá mi az, ameddig fel nem vette régi karóráját. Az óra fél kettőt mutatott, és állt, pedig még soha nem állt meg, de most… És akkor eszébe jutott, nem volt harangszó ugyan is mindig a reggeli első harangszóra ébredt. Most már kicsit gyorsabban készülődőt mivel nem tudta mennyi az idő. Kiment a kiskapun, visszanézett az udvaron terpeszkedő óriási diófára. Hatalmas ágait lengette a kora nyári szél. Ekkor jutott csak eszébe éjszakai találkozása azzal a valamivel, ami csak a diófa egyik ága lehetett – gondolta és szaporábbra vette lépteit. A templom felé sietett meg kellet tudnia, hogy hány óra van. A templomnál kisebb csoport alakult ki mindenki felfele nézett és az órát figyelte. Kivéve talán Pistát, a falu félbolondját, aki csak valamilyen madarat követett a szemével.

Az óra Fél kettőt mutatott és állt. Az asszonyok találgatták, hogy mi történhetett. Boszorkányság, mondta egy nő, aki a templomban dolgozott. Az nem lehet, biztos van valamilyen tudományos magyarázata, mondta az orvos felesége. M. néni nem hallgatta meg a további tippeket, mennie kellett a henteshez. Azért mert megállt az idő, az élet még nem áll meg. A henteshez a kocsma mellet vezetett az út, ahol talán még nagyobb volt a riadalom, ugyan is zárva volt. A kocsmáros ép akkor ért oda. Miért nincs nyitva? – vonták kérdőre. Már legalább hat óra van, mondta egy törzsvendég, akinek a biológiai órája szerint már három felest meg kellet volna innia. Ő volt talán a legmegbízhatóbb időmérő jelen pillanatban. Találgatások itt is mentek, vajon mi történhetett, hogy mindenki órája megállt. A kocsma előtt viszont már nagyobb koponyák találkoztak, mint a templomnál. Komolyabb elméletek születtek miszerint elvisznek az ufók mindenkit, vagy valaki jött a jövőből, és törlik az összes emléküket. Nem mintha ők maguk is pont nem erre készülnének, ha kinyit az ivó.

A templom megtelt, a kocsma is megtelt, a kedélyek kissé megnyugodtak. Aranka néni is tovább sétált. A hentes már nyitva volt, itt már némiképp rendeződtek a sorok. A találgatás itt is ment, de olyat nem tudtak mondani, amit útközben már ne hallott volna. Vett egy tyúkot és tizenkét szelet karajt, majd távozott. Visszafele még bement az ABC-be, ahol teljes volt a zűrzavar. A dolgozók fele elkésett, a másik fele be se jött. Itt is vett néhány dolgot, és próbált minél hamarabb távozni. Hiszen neki még sütnie, főznie kell, jönnek a vendégek, az idő meg telik. Legalább is, valószínűleg telik gondolta, a föld csak nem állt meg.

Hazaért, megpucolta a zöldséget, felrakta a levest. Panírozott, sütött, nem is törődött már az idővel, úgy belemerült a munkába. Már vagy fél éve nem látogatta meg a fia. Azóta nem főzött nagyon. Magányos napjaiban nem volt kedve és igénye se bonyolult ételekhez, de most beleadott mindent, mintha utoljára főzne. Húsleves, rántott hús, palacsinta, a fia kedvencei.

 Már terítette az asztalt, mikor egy autó állt meg a kerítés mellet. A magas, ötven körüli férfi kiszállt, felnyitotta a csomagtartót, és anyja kedvenc virágát egy csokor margarétát vett ki. Felesége harmincöt körüli, kissé molett, festett szőke nő már fogta kezében a hordozót, melyben lelkesen ordított a kis Benetke. A nagyi könnyes szemmel ment eléjük. Megölelték egymást, bementek és ettek. Ebéd után az újdonsült apa összeszerelte a Pepita márkájú, sötétkék babakocsit.  Aranka büszkén tolta unokáját a falu központja felé. A szomszédok megdicsérték, találgatták, kire hasonlít. Az időről ekkor már szinte senki nem beszélt, egy faluban délutánonként nem igazán történik semmi olyan, amihez óra kellene. A templom már üres volt, a boltban sem nézelődött senki. Egyedül a kocsmában tartózkodtak ugyanannyian, mint reggel, ha nem többen. Legalább egy órát sétáltak, de jelen pillanatban ez nem biztos. Lehet, hogy többet, lehet, hogy kevesebbet.

A nap kezdett már elbújni a háztetők mögött, mikor a család indulni készült. Elbúcsúztak és elmentek. Aranka néni összepakolt, és maga sem tudta mikor, lefeküdni készült. Gyorsan elaludt, hiszen rég volt ilyen fárasztó és boldog napja. Unokájáról álmodott. Álmában újra átélte a pillanatot, amikor a kis gyermek apró ujjai megszorították öreg, gyűrött mutatóujját. Negyed kettőkor ébredt, az árny már az ablakban volt. Felült, megigazgatta ősz haját, mintha vendéget várna. Az árny egy pillanat múlva már az ágyánál állt. Felnézett a fekete alakra, kinek fejét fekete csukja fedte. Arca nem látszott, ellenben minden eddigi hiedelme ellenére hatalmas kaszája nem volt.

– Tegnap is te jártál itt? – kérdezte a néni nyugodt hangon.

– Igen – válaszolta az árny. Hangja sem olyan volt, mint a halandó ember gondolná, hangos és ijesztő, inkább kedves, megnyugtató, mintha azt akarná mondai, nem lesz semmi baj.

– Nem vittél magaddal.

– Nem.

– Köszönöm. Nagyon boldog voltam tegnap.

– Tudom – mondta a halál, és talán el is mosolyodott volna, ha lenne arca.

– Miért? – kérdezte.

– Mert jó ember vagy, és a jó emberek kedvéért néha megállítom az időt.

– Köszönöm, még egyszer.

– Most már mennünk kell! – mondta az árny nyugodt hangon.

– Rendben – válaszolta az asszony szintén nyugodt hangon.

Ha valaki hallotta volna mindezt, azt gondolná, régi barátok, hiszen csak azok tudnak ilyen megértően beszélgetni egymással. M. Aranka lefeküdt ágyába, és lecsukta apró szemeit.

A következő pillanatban a templom óráján mozdult egyet a nagymutató.